Pontosan egy hét múlva megjelenik a második regényem.
Ezúttal nem csak izgatott vagyok – hanem furcsán nyugodt is.
Amikor A múlt árnyai megjelent, minden új volt. Az egész helyzet. Az, hogy egy történet, ami addig csak bennem létezett, egyszer csak másokhoz került. Hogy olvassák, értelmezik, továbbgondolják. Akkor még leginkább az járt a fejemben: Vajon tetszeni fog? Vajon működik? Vajon elég jó?
Most más.
Már tudom, milyen érzés „elengedni” egy könyvet.
Tudom, milyen, amikor nem csak az enyém többé.
És talán éppen ezért ez a megjelenés jobban az örömről szól.
Örömről, hogy újra itt tartok.
Hogy újra van egy történet, ami készen áll.
Hogy megint létrejött egy világ, amit meg lehet nyitni mások előtt.
Ez a regény számomra egészen más kihívás volt. Nem azért, mert ne tudtam volna írni, hanem mert nagyon nehezen engedtem el A múlt árnyai világát és szereplőit. Sokáig éreztem úgy, mintha még mindig ott lennék velük, mintha nem lenne jogom egyszerűen továbblépni egy új történetbe.
De közben lassan, szinte észrevétlenül egyre közelebb kerültek a Hotelhercegnő karakterei. Először idegenek voltak, aztán ismerősök, végül pedig olyan figurák, akikhez ugyanúgy kötődni kezdtem. Meg kellett tanulnom elengedni egy világot – és közben helyet csinálni egy másiknak. Amikor ez megtörtént, már nem a félelem maradt, hanem az öröm, hogy új embereket, új sorsokat engedhetek be magamba, és rajtuk keresztül az olvasókhoz is.
Közben pedig egészen más kérdések kezdtek el foglalkoztatni, mint az első könyvnél.
Nem azt, hogy képes vagyok-e erre, hanem azt, hogy:
– Mit akarok valójában elmondani ezekkel a történetekkel?
– Meddig mehetek el érzelmileg, tematikailag, emberileg?
– És vajon én magam mennyit változom minden egyes könyvvel?
A múlt árnyai mindig különleges marad számomra, mert az volt az első. Az a könyv, ami megmutatta, hogy ez nem csak egy gondolat, hanem egy valós út. A második viszont már nem a bizonyításról szól. Sokkal inkább a folytatásról. Arról, hogy maradni akarok ebben a világban. Írni. Keresni. Kérdezni.
Most, a megjelenés előtt egy héttel, leginkább hálát érzek.
Hogy eljutottam idáig.
Hogy van mit megosztanom.
És hogy hamarosan egy új történet indulhat el – már nem csak bennem, hanem az olvasók fejében is.
Ez most nem egy lezárás.
Inkább egy új fejezet kezdete…
