„Egy homályos folyosón menekült kétségbeesetten. Két oldalt falak futottak, beépített szekrényekkel, mint a gimiben annak idején. Össze volt zavarodva, mert nem lehetett ott. Tíz éve nem járt a régi iskolájában. A cipősarkak ütemes kopogása hátborzongatóan visszhangzott, ahogy rohant.
– Olyan, mintha egy horrorfilmben lennék. Mint az a múltkori Freddy Krueger film – villant át az agyán.
Nem tudta, hol bújhatna el, üldözője a nyomában loholt, és egyre közelebb ért. Érezte, utol fogja érni, alig kapott levegőt, egyre jobban szúrt a tüdeje. Annak ellenére, hogy magassarkú volt rajta, nem lassított, bár többször is megbicsaklott a bokája.
Egy ajtóhoz ért, amit zárva talált, hiába rángatta a kilincset, nem nyílt ki. Ekkor zajt hallott maga mögött, és amikor megfordult, üldözője közvetlen előtte állt, de a félhomály miatt nem tudta kivenni a vonásait. Jobb híján a kilincsbe kapaszkodott félelmében. Hirtelen nem csak a hely tűnt ismerősnek, hanem támadója is. De még mindig nem tudott tisztán gondolkodni a rettegéstől.
Közel állt hozzá, hogy könyörögjön, bár nem találta a szavakat és sosem volt az a típus. Úgy gondolta, észérvekkel és alapvető kommunikációval bármit el lehet érni, de ebben a pillanatban még térdre is rogyott volna, hogy úgy esedezzen kegyelemért. A kapucnis biztos jót vigyorgott rajta, jobb kezében kést tartott, amit lassan felemelt. Vér borította, Gemmának ötlete sem volt kitől származhat, csak abban reménykedett, az övé nem fog rákerülni. A férfi gyorsan mozdult, ő nem tudott védekezni és minden elsötétült…
Felriadt álmából, hosszú pólóját, amit alváshoz viselt, vizesre izzadta. Nem kapott levegőt, asztmája megint legyűrte. Fuldokolva, remegő kézzel matatott a sötétben az éjjelilámpa környékén, inhalátorát nem találta fény nélkül. Ahogy meglett a kapcsoló, még ügyetlenkedett kicsit, annyira zaklatott állapotban volt. Majd hirtelen fény gyúlt, és rögtön meglátta, amit keresett.
Inhalátora a földön hevert a dokumentumokkal együtt, amiket a munkából hozott haza pénteken, mert még a hétfői meeting előtt át akarta nézni a terveket.
Elaludhatott a feladat közben, majd az intenzív rémálom közepette mindent lesodort.
Végre a markában tartotta az életmentő eszközt, gyorsan a szájához emelte a készüléket, és szippantott egy mélyet. Érezte, hogy a tüdeje újra megtelik levegővel.
Megkönnyebbülten hanyatlott vissza az ágyba, szemét lehunyva próbált a légzésére koncentrálni. Amikor úgy ítélte meg, hogy elmúlt a veszély, lassan felült és óvatosan körbenézett, mintha rémálma valóság lett volna, és támadója valamelyik sötét sarokban lapulhatna. Az óra digitális kijelzője kettő húszat mutatott…”



